ZSIDÓ EMLÉKEK ZEMPLÉNBEN
ZSIDÓ EMLÉKEK ZEMPLÉNBEN
Zemplén megye zsidó társadalomtörténete a II. világháború végéig
Magyarország nyugati, északnyugati területein a középkor óta folytonos volt a zsidók jelenléte. Ebben az időben a zsidók letelepítésének joga királyi privilégium volt, amit csak kivételes esetben adományozott néhány főúrnak. A zsidók főleg királyi birtokokon éltek. A 16. századra a királyi telepítés megszűnik, csak a leggazdagabb, jelentős hatalommal rendelkező, s így magukat a királyi rendeletektől függetlenítő, földesurak telepítettek birtokaikra zsidókat. Így a középkori gyakorlattal ellentétben a 17. század végén főleg földesúri birtokokon éltek. A főurak nem kértek hozzá királyi engedélyt, de arra, hogy e tevékenységüket a király ellenezte, bizonyíték, hogy a 17. században rendre megjelennek törvények, melyek tiltják, hogy zsidó nemesi birtokon vámosként vagy bérlőként szerepeljen. [1]
Az ország északi, északkeleti területeiről a 16. századtól vannak írott források melyek zsidó haszonbérlőkről, kereskedést folytató zsidókról tesznek említést. Ezek nem közvetlenül Zemplén megye területét érintik, de közeli településekről származnak. Például „Eperjes, 1531.”
A továbbiakban néhány korai adat, már Zemplén megyéből:
1672. A Zemplén megyei Nagymihályon 2 zsidó árendátort (haszonbérlő) említenek.
1673. Patak, Zemplén megye, említenek zsidókat.
1674. Homonna, Zemplén megye, egy zsidó árendás lakik itt állandóan, a többi csak szüretkor szokott bejönni bort vásárolni.
1675. Pazdics, Zemplén megye. Egy zsidó árendátort említenek.
1676. A Rákócziak számadásából: ÚjheliSidó
1677. Homonnai zsidó bérlő elismervénye, miszerint a tarcali Rákóczi birtokról vásárolt 20 hordó bort.
Ebben az időben és a következő 80 évben más vallású és etnikumú közösségek is települtek az ország területére. I. Lipót németeket, Károlyi Sándor gróf főleg németeket, de telepített csoportosan zsidókat is szatmári birtokaira. Az Esterházyak szintén németeket, svájciakat, lotharingiaiakat. Ezek mind olyan példák, amelyek szemléltetik, hogy a török idők után milyen nagyarányú betelepülés zajlott Magyarországon.
A földesurak a királytól származó haszonvételi jogaikat (regaléjog) képező kocsmát, pálinkafőzdét, sörfőzdét, mészárszéket, malmot, vámot adták haszonbérbe (árendába), ami jelentős bevételt biztosított a számukra. A betelepülők Lengyelországban és Morvaországban is földesúri birtokokon éltek. A kevésbé nagyhatalmú és kevésbé tehetős földesurak később már egyenként fogadtak be árendátorokat, de ugyanazokat a haszonvételeket adták bérbe. Itt általában magát a sörfőzést, pálinkafőzést, amit sokszor az árendátor saját felszereléssel is végezhetett, és ez után fizették a főzés jogáért a haszonbérletet. Ez a foglalkozás korlátokat szabott a letelepülők létszámát illetően. Ezért is alakult úgy, hogy eleinte egy, vagy két család élt csak egy településen, és ugyanez volt az oka, az országon belüli továbbköltözésnek is. Később, amikor már elfogadott gyakorlattá vált, a nemesi falvak lakói is bérbeadták regáléjogaikat, így nagyobb számú zsidó család tudott letelepedni. A tehetősebb haszonbérlők alhaszonbérlőket tartottak, így a szegényebb emberek is találtak megélhetést. Akinek nem volt lehetősége még erre sem, az elszegődött szolgálónak, vagy kétkezi munkásnak a jobbmódú haszonbérlőkhöz. A korai időkben zsidó emberek, csak zsidókat foglalkoztathattak.
Annak, hogy jóformán csak a fent felsorolt foglalkozásokat űzték, oka volt. El volt tiltva számukra minden kézműves mesterség. Nem lehettek céhek tagjai, és saját céhet sem alakíthattak. Az a néhány mesterember, aki mégis szerepel a 18. századi összeírásokban, csak a közösség saját, vagy a földesúr használatára dolgozhatott.
A haszonbérlet mellett a földesúrnak a letelepedés engedélyezéséért, a “védelemért” is fizettek. A megyék is adóztatták a zsidókat. Ebből a célból is számos összeírás készült, melyekben sok adat maradt fenn, és ezekből valamelyest képet kaphatunk, a megye zsidó lakóiról, még akkor is, ha az összeírások nem tekinthetők egészen pontosnak.
A szepesi kamara fennhatósága alá tartozó területeken elkészítették a Magyarországon kereskedést űző zsidók névjegyzékét. Az összeírásban szereplő 26 személy közül 13 Zemplén megyében lakik, mindegyik haszonbérlő. Adóztatási céllal készültek országos összeírások 1726, 1734, 1746-években. Ekkor rendkívüli adó, hadiadó, fejpénz néven. 1749-től toleranciális adó címen majdnem egy évszázadon keresztül adóztak a Helytartótanács és azon keresztül az uralkodói kincstár felé.
Az 1698-as adatok azt mutatják, hogy főleg a megye északi területein laktak.
Az 1726–os összeírás idején már 77 zsidó család lakott a megye 55 településén.Tíz évvel később 118 családban 541 személy szerepel.Ekkor a legtöbben (14 család) Tolcsván éltek.
A fő foglalkozásuk kocsmáros, sör- és pálinkafőző volt. Sok szolga és szolgáló segítette a munkát. Kereskedéssel foglalkozott öt személy, akik közül ketten ronggyal kereskedtek, az egyik a kereskedés mellett kocsmáros és pálinkafőző is volt. A családfők esetében jelölték, hogy honnan jöttek: a legtöbben Lengyelországból, Morvaországból, és akik Magyarországon születtek, azok a homonnai Csáky, és a stomfai Pálfy birtokról valók voltak. Volt egy Itáliából ide került férfi is, aki orvos volt és Varannón lakott.
A megyének általában keveset fizettek, ez a jövedelem a lélekszám növekedésével, később lett számottevő. A földesúrnak fizettek a védelemért (protectio), vagyis azért, hogy a birtokán élhettek, valamint haszonbérletet. Ez utóbbi volt a nagyobb összeg, általában 8, 20, 22 RajnaiForint (Rft), néhány esetben ennél több, 30-50 RFt. Előfordul az összeírásban néhány kiugróan magas haszonbérlet is: Mádon feljegyeztek egy 750 RFt-ot fizető haszonbérlőt, ugyanitt egy 100 RFt-ost. Újhelyen is volt egy ugyan ekkora összeget fizető, ezenkívül lakott Bodrogkeresztúron egy 416 RFt-ot fizető árendátor is.
1746-ban 166 családban 539 főt számláltak. A lenépesebb közösségek ekkor már a hegyaljai városokban voltak, de még mindig viszonylag kevés emberről van szó. A hegyaljai falvakban és városokban vegyesen éltek Morvaországban és Lengyelországban született emberek. Egyedül Tolcsván laktak kizárólag Lengyelországból származó családok (családfők). Magyarországi születésű családfők Patakon, Gálszécsen, Varannón, Komorócon, Újhelyen és Nagymihályon éltek nagyobb számban.
A zsidók korabeli helyzetét világítja meg egy 1752-ben íródott jelentés, melyben a zsidók ügyében megbízott vegyes bizottság felhívja a Magyar Királyi Helytartótanács figyelmét arra, hogy a zsidók türelmi adójának hároméves határideje lejár, és dönteni kellene afelől, hogyan lehetne ezt az adót emelni. Hozzáteszik, hogy ez a mostani helyzetben lehetetlennek látszik, mivel a földesurak pártfogásukért tetszés szerinti összeget kérnek. Azonkívül a zsidók a földesúr engedélye nélkül panaszt sem tehetnek. „Meg kellene nekik az ipar űzését is engedni a szabad királyi városok kivételével.”Ebben az időben az említett városokban a zsidók le sem telepedhettek. Mindez a városok azon jogának következménye, hogy a középkor óta, a királyoktól kapott joguk volt meghatározni kit engednek falaik közé.
A század utolsó harmadában a megyében Nagymihály zsidó lakossága növekedett meg számottevően: 60 családban 243 fő élt itt az 1770-72 között.
A foglalkozások nem változtak. Még mindig a haszonbérletek vezették a sort, kocsma és szeszfőzés. A szegényebb vidékeken, kisebb településeken volt néhány aprólékkereskedő, házaló, aki a hátán vitte a hitelben kapott portékáját. Kevés a kereskedő és a mesterember is.
A vallási élethez kapcsolódó foglalkozások nem mindig szerepelnek a korai összeírásokban. Ha volt a településen rabbi, metsző, kántor, templomszolga, és volt más foglalkozásuk is, akkor az után ők is adóztak, vagy ha nem, akkor a közösség átvállalta az adójukat. Ugyan ez a helyzet a tanítókkal is.
A hegyaljai városokban majdnem kizárólag kocsmahaszonbérlők és pálinkafőzők voltak a zsidók. Kereskedő négy szerepel az összeírásban, de ezek sem borral, ahogy gondolnánk, hanem posztóval és fűszerekkel kereskedtek. Tokaj királyi birtok volt, ezért a zsidók a királyi pénztárba fizették az úgynevezett. „privát taxát.” Hat család élt itt az összeírás idején,
A megélhetést biztosító foglalkozások korlátozása miatt, új lakóhelyet kellett keresni a családot alapító fiatal embereknek, vagy éppen férjnek, vagy feleségnek mentek más, közeli vidékekre. Nem volt szokásban a több generációs család együttélése. Például a szomszédos Szabolcs megyében nagyon sokan éltek zempléni születésű, vagy Zemplénből oda költözött zsidó emberek.
Zsidó borkereskedők már jóval azelőtt bejártak a vidékre, hogy letelepedtek volna Zemplén megyében. A 16. századból vannak levéltári adatok erre vonatozóan. Ebben az időben a kereskedés főleg görög, vagyis inkább görögkeleti vallású szerb, rác kereskedők bonyolították le Magyarországon. Kedvezményeket kaptak, hogy elősegítsék a tevékenységüket, azonban, amikor ezt a kedvezményt visszavonták, már nehezebb lett a helyzetük. Mellettük, majd később lassan helyettük megjelentek a zsidó kereskedők.
A Hegyaljai borvidék a 18. századtól lett jelentős az országos borkereskedelemben. Lengyelországba, Oroszországba szállították nagy mennyiségben a bort. A távolsági kereskedők nem helyiek voltak, néhány kivétellel, hanem megbízottjaik útján vásárolták fel a bort. A kamarának nagy kiterjedésű szőlőbirtoka volt Tokajhegyalján, és a kivitelben érdekelt volt. Kassa város polgárainak is volt szőlőbirtoka Tállyán, Liszkán és Szántón (Abaújszántó).
A zsidók helyzetében országosan II. József 1781-ben kiadott, de csak 1783-ban megjelent törvénye, a “SystematicagentisJudaicaeregulatio” (Rendszabály a zsidó népre vonatkozóan) hozott lényeges változást. Részletesen szabályozta az oktatást, kitért a közép- és felsőfokú tanulmányokra is. Szabályozta a nyelvhasználatot:ebben az esetben ugyan megszorítással élt, ami a héber és jiddis nyelvet illeti, de a többség által használt nyelvek ismerete hozzájárult az társadalomba való integrálódáshoz. Engedélyezte, sőt rendelkezéseivel támogatta a kézműves szakmák tanulását, lehetővé téve a céhekbe való belépést is. Zsidók bérelhettek földet, ha azt magukművelik, vagy zsidókkal műveltetik. A fuvarozást is engedélyezte mint foglalkozást.
József halála előtt visszavonta számos rendelkezését, de ezt a zsidókra vonatkozót nem. Hatása már a 19. század elején megmutatkozott, az összeírásokban egyre több mesterembert találunk. Ettől az időtől nyílt lehetőség zsinagógák építésére is. Addig csak szerényebb imaszobáik lehettek a közösségeknek.
A királyi rendelet értelmében 1787-88-tól sorra nyíltak a zsidó iskolák is. A tanfelügyeletet, a költő, Kazinczy Ferenc látta el. Ő volt a Kassai Kerület tanfelügyelője. Addig csak otthon, fogadott tanítóval tanultak a gyermekek, ha volt lehetősége erre a szülőknek.
A szervezett oktatás, a közép- és felsőfokú képzésben való részvétel lehetősége, kézműipar, földbérlet, fuvarozás, nagy változást hozott a 19. század 20-as éveitől. 1840-re újabb jelentős lépés volt a társadalmi integrálódás felé, hogy a zsidók aszabad királyi városokban is letelepedhettek. A toleranciális adót is ebben az évtizedben törölték el. A század eleje óta időről időre napirendre került a zsidók polgárosításának kérdése, amiben támogatókat nyertek a liberális nemesség részéről.
Az 1848-as Első Magyar Minisztérium komolyan tervbe vette ezt, de a szabadságharc leverése miatt a magyarországi zsidók csak a Kiegyezés után, 1867-ben kaptak polgárjogot. Évtizedekkel a megszorító intézkedések megszűnte után, a gazdasági terület minden szintjén, a kis- és nagyiparban, kulturális területen, mindenhol tevékenykedtek zsidó emberek. Ugyanúgy Zemplén megyében is, ahogy az ország többi vidékén.
1867 után a zsidók beköltözése az országba jóformán megszűnt. Ezzel szemben jelentős kivándorlás mutatkozik meg a népszámlálási adatokból, a zsidók részéről is, főleg Amerikába. Ebben az időben a Galíciából elvándorló zsidók is főleg Bécsbe és Amerikába igyekeztek eljutni. Belső migráció a kezdetektől létezett, az ország belseje felé, és ebben az időben Pest és a nagyobb városok vonzása nőtt meg, de ide a hazai területekről költöztek a zsidó emberek.
Erre az időre esik a vallásszakadás. 1868-69-ben az Országos Zsidó Kongresszuson, ortodox, neológ és status quo (a hagyományos, ahogy eddig is volt) irányzatokra szakadt a magyarországi zsidó felekezet, amelynek leginkább hagyományhoz ragaszkodó része az orthodox irányzatot követte. Kisebb részük a hászid hagyományt. Ez a két utóbbi irányzat volt jelen Zemplén megyében.
Az első világháborút megelőző egy-két évtizedben, még volt egy viszonylag kisméretű, utolsó beköltözési hullám a lengyel területekről, ami az épületemlékeken nyomonkövethető. Ekkoriban épültek a hászid imaházak, a már meglévő zsinagógák mellé.
1895-ben foglalták törvénybe Magyarországon, hogy a zsidó vallás egyenjogú a többi vallással.
A trianoni békeszerződés kettévágta Zemplén megyét. Perifériára kerültek olyan nagymúltú települések, mint Abaújszántó, Sátoraljaújhely, Tállya.
A vesztes világháború nyomán feléledt, és megerősödött a zsidóellenesség, ami a következő két évtizedben politikai hátszéllel napirenden is maradt. Ennek egyik első megnyilvánulása volt 1921-ben a “numerus clausus”, ami az első zsidótörvénynek tekinthető, és Európában a 20. században az első ilyen jellegű törvény volt.
Mire 1938-ban sorra jöttek a többi, zsidókra vonatkozó jogfosztó törvények, a hosszú ideje tartó antiszemita propagandához szoktatott tömegek, mint sok más európai országban, többnyire tétlenül szemlélték polgártársaik kiközösítését.
A II. világháborúidején Magyarországon 1940-től létrehozták a munkaszolgálatot. A zsidó katonaköteles korú férfiak ettől kezdve fegyvertelen szolgálatot voltak kötelesek teljesíteni a hadseregben. Helyzetükkel visszaélve, nagyon sok helyen ellenük fordították fegyverüket a katonatársaik. Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után hamarosan, még tavasszal elkezdődtek a deportálások. Az otthon maradt idősebb férfiakat, nőket, kicsi és nagyobb gyerekeket marhavagonokban szállították a haláltáborokba. Akkor, amikor a háború kimenetele már nem volt kétséges, az utolsó hónapokat arra használták, hogy közel félmillió magyar állampolgárt gyilkoljanak meg. A magyar vidék, így Zemplén megye is elvesztette zsidó polgárainak nagy részét.
Gábor Anna
FOTÓK:
1. A kiugró tornácon elhelyezett szukka az udvar felől. Mád, 1989
Forrás: Gábor Anna: Mint folyók mentén a kertek, 122.o.
2. Nyárikonyha-szukka az udvarban, Mád, Rákóczi utca felső része, 1989
Forrás: Gábor Anna: Mint folyók mentén a kertek, 123.o.
3. A fémlemeztető felhajtható része. Mád, 1989
Forrás: Gábor Anna: Mint folyók mentén a kertek, 123.o.
4. Szukka a tornácon, Mád, Magyar utca, 1989
Forrás: Gábor Anna: Mint folyók mentén a kertek, 121.o.
5. Tetőrészlet az elhúzható szerkezetű megoldással
Forrás: Gábor Anna: Mint folyók mentén a kertek, 121.o.
6. Szukka, új ablak és beépítés. Háttérben a lakóház vakolatlan kőfala. Mád, 1985
Forrás: Gábor Anna: Mint folyók mentén a kertek, 119.o.
7. A padlástér, a régi kőfal és fedélszék, háttérben az emelőszerkezettel. Mád, 1985
Forrás: Gábor Anna: Mint folyók mentén a kertek, 119.o.
8. A szukka tetőnyitó emelőszerkezete. Mád, 1985
Forrás: Gábor Anna: Mint folyók mentén a kertek, 120.o.
